Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

V. Személyesítések

118 Petőfi-Könyvtár emberi megalakításában jártak el szabadabban, míg ezek is merev sablonokká nem váltak. Shakespeare-nél azonban már teljesen egyéni személyesitések találhatók: a levegő féktelen kéjencz, vagy: az idő a vén harangozó, vagy amidőn Brutus tőre átdöfi Caesart, kibuggyan a vére, mintha az ajtókon rohanna ki megnézni, vájjon valóban Brutus döfött-e, stb. Már Wolfram v. Eschenbachnál is erősebben mutatkoznak: a nap átütötte karmát a felhőkön keresztül s hatalommal felkél, stb. De a személyesités mai korlátlan volta tulajdonképpen csak a mult század végével, az „én" felszabadulásával kezdődött. Az egyén képzeletével beszárnyalja az egész világegyetemet s önkéntelenül mindenhol azokat a viszonyokat látja, melyek közt él, melyek őt foglalkoztatják. Nem törődik ő avval, hogy hideg elmével az ő csapongásait s érzésvilágának ily rátukmálását nem értjük, — ő nem is a józanság számára ir s érez, ő szenvedélyt, vihart, fájdalmat, örömet akar látni mindenhol s nem tudván máskép megközelíteni a természetet, lerántja, illetőleg felemeli magához avval, hogy a maga állapotaiba kényszeríti. Már a rövidebb személyesitések is azért vannak reánk költői hatással, mert — amiben egyátalán a hasonlítás lényege áll — az élettelen tárgy élővé, az elvont érzékivé, a nyugvó mozgóvá, az általános egyedivé válik bennük. A modern költő azonban tovább megy s nemcsak a tájnak egy részét, a természetnek egy tüneményét, hanem annak egész