Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

60 Petőfi-Könyvtár „Hadd zengjek dalt a fiamhoz. — Nem tudja, mi az még? — Dajkadana! Majd hogyha megérti, szivébe bevésse Ah, annyival édesebb ajkad, anya!c Elmondd neki, apja ki volt, hova lett? Mily boldogul élt, amig élt, te veled, Nőm. — Özvegyem tán, mire hull a levél. Tán özvegyem, amire hull a levél! Oh mondsza, felejteni tudsz-e te engem ? Olcsó a halál, hova engemet hínak, Majd meghal-e nálad is árva szerelmem ? — Oh nem, nem, örökkön örökre soha! Ha téged a sír rabol el, mi oda Mindketten e sírba leszállunk . . . „Olcsó a halál, hova engemet hínak!" A harcz mezején rendet aki vág, Nem válogat az, nem hallgat imára, Nem nézi, ki a tövis és a virág Kit fed feledés moha, hol kimulék? S kit vesz föl a hír ege ? csillagul ég ! Nem hangszere lant a halálnak . . . Ám harczi robaj, dobogó paripák, Bőszült tömegek vihar-átka! Vérnász, hol a csókokat osztja a vas, S a sír hideg férge a mátka í Jajszóknak kardala! — Tűzi harang! És közbe', ha csend marad, pendül a lant, S azt mondja: „előre, halálba!" „Már nyugszik a harcz", károgja búsan Lombhagyta juharról a holló. ,,„A vér mezején nincs tőbb aratás; Már mint lekaszálva a tarló . . .""