Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

52 Petőfi-Könyvtár „Lenge szellő — merre jár a dalnok?" — Kérdik és a szellő nem felel, „Kóbor főlleg — látod-e a költőt?" — És a fölleg szótlan röppen el. „Ifjú hajnal — hová lön a lantos?" — És a hajnal némán elpirul. „Tünde alkony — tudsz-e dalnokunkról ? — És az alkony búsan elborul. S mind nagyobb a vágy, mind égetőebb, Föltalálni a hon dalnokát. Kínosan sóvárg a bánatos nép, — Nincs ki eltalálja szívbaját! S oly borús az ég, ha napja elhunyt, S szinhagyottan — hervad a virág. — S dalnokáért újra útnak indul, Újra kérdi völgyön — bérczen át. S jel, mi rámutatna, nincs a földön, Nincs az égen egy sugárka fény; Lombsóhaj, pataksírás, virágkönny Csak panaszt rebegnek völgy ölén. „Hol a dalnok?" — kérdik szirt falától. „Hol a dalnok? — búsan visszazúg! Nincs vigasztaló hang, nincs sehonnan ! Száz utat követnek — mind hazug! S már a szivet dúlja lángoló kín, S fölszakadni nem bir a kebel; Ami úgy fáj, ami olyan égő: Enyhülést csupán kitörve lel. Egy szó dalnok ajkán — jól kimondva, Egy hang istenihletett húron Ah minő üdv! . . . Messze tért a dalnok Oly boldogtalan az árva hon !