Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi a magyar költök lantján 53 „Harsogó vihar^bérczek tetőin Ádáz hab — haragvó tengerár, Borús égnek vad leánya — villám : Szóljatok — a költő merre jár? Merre hurczolod el őt irigy föld ? Merre érzed hátadon nyomát? Hol hazájavesztett dalnok él : ott Bús vonaglás reng veséden át!" Hajh, de mind hiába, mind hiába ! Nincs a dalnok, eltűnt nyomtalan ! Csüggedetten tér a honfi vissza, Néma kínban oly vigasztalan ! — S míg csorogni hagyja szive könnyét, És nyugodni készül tűzhelyén: Zsarnok ajakáról gúnykaczajt hall, S hős harag lobog föl bús szivén. Hős haragra gyúl a tipratott nép; Gúnyolt kínja vérbe lel vigaszt. — Vig sugár mosolyg az ősi kardon: Mért is titkolá, mért eddig azt? Két sereg száll síkra — végcsatára, Két seregnek arcza oly piros. Egyik bérben, másik önszivéért, Jött a harczok véroltárihoz. S hangzik már a harczjel a csatára! . . . S mért a hős nép mozdulatlan áll? Gyávaság? — Nem. — Messzeség ködéből, Égi dalnak szent varázsa száll. Ős dicsőség, égő honfibánat, Szebb jövőt teremtő hit, remény, Égből ittfeledt hangokba szőve, Rezg át a szabad nép sziverén.