Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

48 Petőfi-Könyvtár Végzettől űzve fut, meg nem pihenve; De kérdd: hová visz útja, úttalan ? — „A végtelenből és a végtelenbe!" Annyit felel csak és tovább rohan. Kérdd a folyót: hömpölygő széles árja Honnan szakadt, kígyózva merre lejt? Vizén terhelve úsz ezernyi gálya, Kincscsel rakottan mint megannyi sejt. Majd szikla körzi, majd termő vidékek, Rombolva ott, áldást árasztva itt — A földnek jóltevője, tükre égnek, Mig sírt neki a tenger ágya nyit. Lángüstökösnél rejtelmesb, csodásbban, Petőfi jött és távozott megint; Mint a folyó, hatalmas áradásban, Jött s ment, a róna jóltevőjekint, Szülötte mély viszhangos rengetegnek, Vonatva mélységek hatalmitúl — Nem tudja senki: bölcsője hol rengett, Nem senki: sírja merre domborul. De mint a csillag, mely sebes futtában Az égen fénylő tűzvonalt mutat: Ö neki is hol járt, nyomába láng van, S fényes dicsőség jegyzi az utat. Jó kedve szétszórt égő sziporkái Haragja bősz villám : a dalok; Tűzpillangokként látván szerteszállni, Hol járt, hol élt, megtudjuk általok. Itt is van egy nyom, elmosódva félig, Befolyta félig a futó homok, De még a hívek ajki elbeszélik, Ők frisseségben látták e nyomot;