Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi a magyar költök lantján 37 Tomboló paripák nyargalták keresztül Kard s szurony sebektől vérező tetemed, Senki, senki nem volt befogni szemeid, Csak a hír nemtője, csak az gondolt veled. Az virraszt melletted, több száz éveken át, S neved dicsőségét akkor is említi — Midőn szerencsétlen, de erős nemzeted Talán egy jobb kornak szelleme hevíti. Hol nyugszol, melyik föld takarja tetemed, Kinek keze tett jelt megfagyott szivednek, Barátid sem tudjuk, mégis fölkeresünk Láthatlan szálain az emlékezetnek. Liuka Gusztáv. PETŐFI. (1852.) Szegény Sándor! úgy forgatják Most aztat a te könyvedet, Mint a gyermek apja kardját, Mellyet ellenségtől elvett. Vér helyett a porba mártják, S azt az egy-két piros rozsdát, Mellyet könnyeiddel mostál, Piszok lúgos vizzel mossák. Játék náluk — markolatját A hiúság keze fogja. Ez pedig, hogy gyenge legény. Onnan látszik, alig birja.