Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi a magyar költök lantján 31 Szól a madártalan téli ligetbokor, Hol a vendégfutár, a szarka szónokol. Szól a bőrrel bevont, kétoldalt rézszita, S versünk, bár versenyez, fél törökmuzsika, Amit látott s hallott itt-ott, elmeséli, S meséje oly hosszú, mint éjünk a téli: És amit fejteget, és amit magyaráz, A harmatok gyöngye nem más, mint zúzmarás... Ennek apja nem volt édes, de mostoha, A dalok termébe be nem lépett soha. Verse hasztalanul zörget a kilincsen; Itt künn elbeszélhet, ott benn helye nincsen. A te kebelednek, mely gazdag egy bánya, Mindenütt csak nemes ércze és ásványa. Legritkább ezek közt a dal-idom s anyag, Egymás irányában egyik fél sem hanyag. Amaz, elmondhatni, több, mert lelkiesebb; Ez viszont kevesebb, mert testiesebb. Az elsőbb a műdal lelke és szelleme; Az utóbb társának teste és teteme. S e kettő egymástól elválaszthatatlan, Ilyen elszakadás, eset mely hallatlan. Te anyagot hozsz fel akkor és formát, Midőn orrunk alá reszelsz néha tormát. Egyébiránt kebled, ha csakugyan bánya, S csak nemes ércze van és nemes ásványa : Ilyen érez az arany — isteni félelem, Ezüst — honszeretet, vas tusa-türelem. De tenbensődben van idom, mind anyag, Kik együtt zenélnek és ritkán szólanak. Benned a belábránd, benned a külélet, Amaz merő önélv, ez félig szemlélet; S a külélet holmit ha leir s elbeszél, Általa társát sem érheti kár s veszély. Benned van az édes és benned a keser; Az semmit sem sokai, ez mindent kevesel.