Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi a magyar költök lantján 17 Őszinte vagy, lepletlen, egyenes, Ki álvirágot dísznek nem keres, De nyilt szavadra, pajkos verselő, Még engemet is vehetnek ám elő! Mámorvitéznek tarthat annyi lány, S szakadni fog kosár, kosár után. Csépelni fognék akkor lantodon, Míg összetörném, rossz Anakreon! Tudod, boros pohárt szép hölgy utál, Mert véle tán vetélkedésre száll: Bírván, mi szinte gyújt és mámorít, Bűvös szemeknek gyémánt-kelyheit. Óh, amióta ittam ily pohárt, Mellemben a szív tétovázva járt, És én a többit bár meg nem vetem, — Minden borok fölött ezt szeretem! Nem árt talán e kis nyilatkozás; |obb, szólok én, mint szóljon róla más. És most te hozzád, elpártolt színész, Ne bánd, hogy álmod feledésbe vész! Ha több lett volna álomnál, tudom, Te meg nem álltál volna félúton ; De álom, álom, tarka buborék Fog még teremni másutt is elég! Színész mit épit, dől még kéz alatt, Egész országa néhány pillanat. Mi boldogabb, kit Istenünk szeret, Oltván belé teremtő szellemet, Hogy zengené, mi mást titkon hevít, A földi lét örök szentségeit. Szíven ragadta egykor ősömet, Szárnyára kaphat újra engemet, És a nagy éjben alvó unokát. . . Ezt gondolám, emlékezvén reád. Nagy színpad ez, élhetsz e színpadon Kín és gyönyör közt, hírben, szabadon ! Petőfi-Könyvtár XX. 2