Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

146 Petőfi-Könyvtár De jött a vész hazádra! Lantodon Ábránd, szerelmi szó elhallgatott. Helyette nemzeted szilaj haragja Hős lelked mennydörgése harsogott. Talpra, csatára népem ! így riasztád Életre, ébredésre nemzeted. „Oroszlánokkal víttál hajdanában És most a tetvek egyenek-e meg?" . . . S hogy megriadt a harczi kürt szava Letette lantját s kardot vett kezébe. Ifjú szerelme ringató öléből Hidegen ment a véres harcz terére. És lángra lobbant minden cseppnyi vér És lángban égett minden büszke elme. Egy érzés táplált millió kebelt: A szabadság és a haza szerelme. Csodálatos kor! Nagy tettek kora! Hősök halála! Nemzetünk bukása! De ragyogó lett a magyar becsület, Örökre fénylik tiszta ragyogása. Hallgassatok rám! Tudok egy regét. Elmondhatom, mi lett'a költő vége, Oly szomorú, oly bús, hogy most se hisszük, Hogy a halál lett hősi pályabére. Még most se hisszük ! Ötven év után Hisz most is zúg lantján a harczi ének! Magyarhon lelkes, hű leányai Ne sírjatok, nincs vége a regének!