Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi a magyar költök lantján 139 Mikor a költő lángdalát halljátok, Mely lelkesíti szivetek, hazátok, Nem ugy tetszik-e, mintha éneke Az égből szólna, égből zengene? S ha olvassátok a költő dalát, Amelyben együtt cseng a lant s a kard: Ki kétli még, hogy Isten, Istenünk, Nagygyá teszi még egykor a magyart? Ez itt a szent föld! Mindenik rögét Vér szentelé meg és a síkon át Kelő nap glóriája fogja bé Az elszállt isteneknek lábnyomát! Vdrady Antal. A HALOTT, KINEK SÍRJA NINCS. Költő! égtél mint csillag s leestél. Ily lángnak, ha kialszik sincs hamva. Sem fagyasztó éjszak, sem kies dél Sírja nem lesz, ha lehull rohanva, Mindazt, ami benne elmulékony, Felcsókolja enyelgő játékon Égi szellő s a menny tiszta harmata! Két eged volt, egyik látta kelted, Látta másik hunytod tüneményét; Az első sugárt azon lövelted, S itt ontád ki lelked végső fényét. Magyarország, hol bölcsőben fekvél Sírodat hát követelte Erdély: Boldog az, birt élve, — holtan légy ezé!