Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi a magyar költök lantján 113 Halljátok-e mint dobban a föld kérge ? Petőfi égő szive dobog ott . . . Oh, mily nehéz volt várni ötven évre, A nemzedék míg uj lángott fogott! S fásult szivében lelked égi fénye, Költők királya, — visszaragyogott. Emiékiden, hogy lelkesülve égve: Legszebb virágit fonja most tüzérbe. Ki vagy? Mi voltál? az örök időnek Méhéből egy kipattant fénysugár! Bearanyozni e bús hazaföldet, A merre lantod zengő szava száll! Dalodtól még a puszta szirt is zöldebb, S kinyilik a szív, a rideg, sivár. Tündérkezek reá virágot szőnek: Hitét, reményét egy dicsőbb jövőnek! Te a szabadság zengő lelke voltál! S álmából fölveréd a szolgakort; Néped szivébe tüzsziporkát szórtál, Zsarnok kényén midőn porig hajolt. . . . Szived egy tűzben, lángba égő oltár, Szabad hazáért, mely bálványa volt. S melylyel szivünkbe uj eszméket oltál: Dalod ma is zeng, mint az örök zsoltár! De ah, ez a hely nem a költők berke! Ágyúk zenéje harsogott fel itt; S vad harczi zaj vészhangja zuga szerte, Fölverve a völgy néma rejtekit! A szolgahűség s a szabadság lelke Mért össze fegyvert s ütközött meg itt. S míg martalékát a halál seperte: Karddal kezében Ő a lantot verte . . . Petófi-KönvvtAr XX. 8