Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

102 Petőfi-Könyvtár Mozdulj halott, kelj föl porló halott. A négy folyó, a három hegy határán, Nézd, a magyar dicsőség napja süt S az ősellenség fut, megütve gyáván ; Nézd, nézd a hozzád méltó nemzedéket, A sáskahajtó szélvészt, a magyart, — Nézd dalnokát az újhodott időknek. Kezébe' pengő lant, kezébe' kard! Aztán pihenj el és porladj tovább, Álmodd tovább háromszázéves álmod, Észak sötét felhője, meg ne lásd : Hogy vonta gyászba a fényes világot . . S ne lásd a meggyalázott lobogónak Selymén az árulás szennyét, sarát, — Ne halld az elemésztett martiroknak Arad felül halló végsóhaját. . . S te bősz tusáknak dalló madara, Szabadság élő lelke hová lettél ? Hogy nem beszél a segesvári rög, Szived sebétől, mely helyütt elestél? Vagy el se estél s prófétájaképpen Isten magával égbe ragadott, Hogy itt ne érd hazádnak temetését Hogy itt meg ne tudd ama gyalázatot ? Boruljon rád érzéketlen göröngy, Rejtsen magába csillagos mennyország, Fennen dobogja hitvalló szivem : Még visszajössz te egykoron mihozzánk A félkezüek míg békóba verve, Addig ez a föld meg-megrázkódik, S lesz újra harcz, a Tisza-Duna síkja Megint-megint vérrel virágozik.