Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi a magyar költök lantján 101 Éj volt, csillagtalan vak éjszaka — S én láttam a világtalan setétben; Csend volt, süket, halálos némaság S én hangokat hallék a csendességben. Láttam : ahogy a hosszúgémű kútnál Lovad, Betyár lovad megitatod, — S hallám a dalt, kivel te gondos dajkád Csicsitgatott, ölében ringatott. Hallottam a szülő-kebel jaját, Mikor búcsúdnak csókját rálehelted; S előttem mondtad az üzenetet, Ha szép hazádba ismerősök mentek. Bolyongásod hosszú kálvárja-útján Általkisér síró tekintetem: Piros virága ösztövér türöknek Piros lehulló véredtül leszen . . . Majd, mintha erdőzúgást hallanék, De benne vadgalamb turbékolását, S zajló folyamnak csendes szigetén Fülemilének édes danolását. Erdő mitől zúg? Vadgalamb mitől búg? Folyam miért zajog s a kis sziget Fülemiléjét ki tanítta dalra? A te szerelmed, az a te szived . . . Majd zeng az ég, — hogy a föld sarkai Meginganak rettentő förgetegtül; Villámlik, bűzhödt odvak, börtönök Tetői égnek gyújtó mennykövektül. Az ég zengését, villám csattogását Mi zengi túl ? te harsogó dalod ! Hogy megmozdul rá jeltelen sírjában A szabadságról álmodó halott.