Váradi Antal: Petőfi könyvtár 19. Az elzárt mennyország (1910)
Színészkaraván
Szinészkaraván 69 II. Történt egyszer a jó Gyöngyösivel súgás közben, hogy nagy hirtelenében azt veszi észre, ime az ő egyik szerepe következnék! Leeresztette jó Gyöngyösi bátyó a függönyt, kibujt a sugólyukból, bajuszt ragasztott, az ügyelőt lekergette súgni és folytatták a darabot, mintha semmi sem történt volna . . . Volt egy karmestere, Valaschegg, akit a színészek, hogy miért, azt nem tudom, a „szép múltú karmesterinek neveztek, fösvény, pénzéhes cseh, aki mindenkitől kért kölcsön, soha meg nem adta, de daczára annak, hogy pénze volt dugaszban, mindig nyafogott, sírt, éhen akart halni s amellett itta a sört, mint a gödény. Szegszárdon jártában a társaság egy jó meczénásra tett szert egy tolnamegyei birtokos személyében, aki sokat áldozott a színészetért. Az öreg szerette a muzsikát, de ki nem állhatta a karmestert, mert az folyton pénzt kért tőle. Pláne azzal a szerénytelen könyörgéssel gyilkolta a haláltól úgy is félő öreget, hogy a végrendeletében emlékezzék meg róla. Mikor Dani bátyánk aztán megcsinálta a végrendeletét, tett belé egy passzust, mely hangzott a következőképen:
