Kacziány Géza: Petőfi könyvtár 18. Petőfiről és mestereiről (1909)

Petőfi

Petőfiről és mestereiről 17 rükben és a kidörzsölt magvakkal csillapiták éhségüket. De vele mentek, mert az igét ő hirdette s lelkük üdvösségét remélhették a Mestertől. S ő megvetette az előkelők társaságát, pedig ha szolgálatukba áll és megtagadja az Igazságot, övé lett volna az ország, annak minden városa és minden gazdagsága, De ő elutasitá magától a kísértőt s megvetette a gazdagságot és nem állott szóba papi fejedelmekkel, sem a hatalmasokkal, kiktől élete függött. S ki volt a költő társasága? Egy szegény közvitéz, ki a sótalan kenyér utolsó falatját felezte meg vele s kinek nevét két költeményében örökité meg, néhány vándorszínész, néhány épp oly éhező író és jókedvű bohémé, ki bizott e lángész szerencse csillagában s esküdött nevére és néhány katonapajtás, egy mindenütt üldözött lángeszű hadvezér, kinek gyönge agg teste száz sebből vérzett s végül egy fiatal nő, ki kalandos sorsát összeköté a költőével, de aki midőn támasza elveszett és gyermekével koldulni nem mehetett, kezét nyujtá egy másik ifjúnak s érette elhagyta a költő nevét, de szivét sohase birta a második. Fényben folyhatott volna le a költő élete, ha eszményét megtagadja s lealázza magát arra, hogy fejedelmek szolgája legyen és azok dicsőségét zengje; kapót volna bizonyára fényes állást, kényelmet és gazdagságot, — de őt a sátán meg se merte kisérteni, neki nem merte az országot, a hatalmat és a dicsőséget megígérni. Az Ember fiát nagyon szerették, akikkel jót tett Petőfi-Könyvtár. XVIII. 2 Ix