Bajza József dr.: Petőfi könyvtár 17. Petőfi István versei (1909)

1849-1852.

Petőfi István versei (J71 Nyilj meg föld, mert nincsen senki, Ki, ha halok, eltemet; Vagy nyilj meg pokol, ragadd el Elkárhozott éltemet! (Ober-Drauburg.) ZÚG A PATAK VIZE . . . Zúg a patak vize, köveken foly alá, Dobog a szivem, mert eszembe jutottál; Eszembe jutottál, kedves jó angyalom, Szivembe béfoglalt rubintom, gyémántom! Boldog vagy te rózsám szép Magyarországban, De én boldogtalan havasok aljában; Örökös hó födi havasok tetejét, Gyász borítja érted imádód kebelét. Elszakított sorsunk minket is egymástól, Mint a zöld levelet vihar a fájától; Vihar a levelet messzire sodorja, Mi sem látjuk, rózsám, egymást talán soha! Óh csalfa szép remény, be megcsaltál engem ! Nincs is számodra már hely többé keblemben, Boldog, ki hisz neked, én ugyan nem hiszek, Mert én sem így, sem úgy, boldog már nem leszek. Suhanj, kérlek, suhanj, csendes esti szellő, A kedves kis lányka, imádottam mellé; Súgd meg neki: ki őt oly nagyon szereti, Nem feledte még el, el sem is feledi. (Tirol, 1849.)