Bajza József dr.: Petőfi könyvtár 17. Petőfi István versei (1909)

1857-1858.

Petőfi István versei (J231 Hogy majd letépem ékes koszorúd, S hogy kitépjem kebledből szivedet, A mért ekként megcsaltál engemet, E pillanatban egy barna férfiút Láték közeledni gyorsan felém. . . . Csillogó fényes, bársony ruhában, S fölfuvalkodott gazdagságában, S így szóla hozzám: „A vőlegény Én vagyok, s e hölgy itt menyasszonyom." S így végezzek, ha van bajom. S irányomban lenézést mutatott, Mint szegények iránt szoktak gazdagok. Elsötétült előttem a világ, Lelkemet a kínok marták, dúlták. Nem bírtam többé indulatommal, S így szólék hozzá: „Ah, a nyomorult! Ki tőlem e hölgy szivét rabiád el, Eltiporlak, mint egy undok férget. Rabló! . . . Most vess számot életeddel, Mindenem volt e hölgy szerelme, S e kincsemtől te fosztottál meg, te!" S feléje ugrottam, hogy kiássam Szemeit, melyekkel elcsábított, S hogy kitépjem szájából a nyelvét, Melylyel hozzád szerelemről beszélt, S boldoggá tenni ígért s hazudott; Mert nem lehet, nincs e földön senki, Ki tudna, mint én, téged úgy szeretni. Vadul, bőszülten rohantam rája, Mint boldogságom elrablójára. Egyszerre hirtelen összerogytam, Szivemben jéghidegséget érzék, Vérem folyt és én szivemhez kaptam, Abból kihúzám ellenem tőrét, Mit magamtól eldobék messzire: Mérges, hideg volt, mint az ő szive.