Bajza József dr.: Petőfi könyvtár 17. Petőfi István versei (1909)

1857-1858.

228 Petőfi-Könyvtár Sötét homály borult szemeimre, S keblemből egy elhaló sóhaj Tört ki, s szállott fel a magas égre: Reá átkot, reád áldást kérve. Ekkor leborultál te szivemre, Befogád ajkaim csókjaiddal, Hogy az életet még visszatartsad Keblembe, hogy igazold magad, S koszorúd vérző szivemre tevéd, Bocsánatomat zokogva kéréd, Hogy nem te valál oka mindennek, E lépésre mások erőltettek. S megigéréd, ha enyim nem lehetsz, Te többé soha senkit sem szeretsz, S gyászolásban töltöd napjaidat, Melyek hosszúra úgy sem nyúlhatnak, Haldokló félben intettem neked, Hogy el nem fogadom Ígéreted, Hogy megbocsátok, de nem kivánom, Habár széjjeltépted boldogságom, Hogy engem gyászolj: csak emlékemet Tartsd meg, s hogy boldog légy, ha még lehet. S ajkid ajkimon, szived szivemen; Oh ez a halál oly szép volt nekem! . . . Mért volt ez álom, mért tűnő álom, Mily szép lett volna így halálom ! Fel kelle ébrednem kínom miatt, Álmom eltűnt, de kínom megmaradt. Remeg szivem, fél, hogy e látomány Teljesül majd valóban igazán. * * * És ha álmom egykor teljesednék, — Éppen úgy tennék, mint álmomban tevék.