Bajza József dr.: Petőfi könyvtár 17. Petőfi István versei (1909)

1857-1858.

226 Petőfi-Könyvtár S lombok, virágok, füvek inganak Üdvözletül a nap sugárinak, Melyek a harmatot lecsókolák Rólok, miként szerető anyák Gyermekeik arczárói könnyűt. Ébren vagyok rég, s lelkem még remeg, Szivem sajog, kétszeresen üt, Hogy majdnem keblemet repeszti meg, Amely feszül, fáj s néha elszorul, Rája gyötrő álmom súlya borul, Mint földre az éj sötét fátyola. Eltűnt az álom, ámde megmaradt S mit nem enyhíte meg a virradat. Elváltam tőled, s messze elmenék, S nélküled oly boldogtalan valék, Mint minő majd valóban az leszek, Ha tőled, kedvesem, búcsút veszek. Bár megigéréd, hogy hivem maradsz, Eljött a tél, megjött a szép tavasz, Nem birtam többé vágyaimmal Tégedet újra látni, szerelmem. A tavasz első virágaiból A számodra bokrétát kötöttem, S jövék hozzád szerelmem szárnyain, Szivni, ajkaidról édes csokidat, S hogy körülövedzenek újólag, Mint égő szalag, téged karjaim, Hogy keblemre hajtsd le kedves fejed, Hogy halld, szivem mit beszél, mint szeret, Megérkezém. Ah, de mily látomány! . . . Homlokodon menyasszony koszorú Volt. S orczád mint márvány halovány. Előtted soká szótlan állottam, S végre mint őrült néked rohantam,