Bajza József dr.: Petőfi könyvtár 17. Petőfi István versei (1909)

1856-1857.

Petőfi István versei 163 Egy pillanat és szabad útja nyílt Bizonytalanba vágyó lelkemnek. S elrepül, mint fájó, siró hang, S nem rabja többé szorult keblemnek. Egy pillanat és testem összerogy, Szivem, halálos ellenem, eláll; S reám lassan, amint majd vérem fogy, A béke csöndes örök éje száll. A döntő perczben kezem reszkete, Előttem láték égni valamit: Szigorú arczczal intőleg tartá Élőmbe fényes fáklyáját a hit. Magamhoz jöttem s tőröm eldobám, Mint az, kitől elfut az áldozat; Harag s szégyenpír égeté orczám És elhagyott a sötét gondolat. De hazámnak tiszta levegője Beteg lelkemnek gyógyulást nem ad! Megnyíltak újra lelkem sebei, Újra megszállt a sötét gondolat. Tévedt madár vagyok, kit kerget, űz Való, avagy tán képzelt rémalak ; S előttem kél egy játszi bolygó-tüz, Kövessem-e ? S utam hová szalad ? Oh hit, ki egykor mindenem valál, Miért is hagytad el keblemet? De nem, te nem lettél hűtlen hozzám : Megfosztának tőle az emberek. Napom valál, enyhítően süte rám — Búm felhőit törvén át—sugarad, S most a kétség magát közbénk tolván, Megfogyatkozál, — reám éj szakadt. 10*