Bajza József dr.: Petőfi könyvtár 17. Petőfi István versei (1909)

1856-1857.

162 Petőfi-Könyvtár Hadd mondanám el, amit én érzek, Mitől keblem dagad, hevül, úgy ég; Megtanulnák, akik még nem tudják, Mit adott e honban nékünk az ég. Hadd mondanám el azt, mit szivemben Fogva tart az erőtlenség zárja; Feltörhetném csak '... oh érzem, lenne A magyarnak egy uj Miatyánkja. S ha megnyílnék érzeményeimnek Börtöne, s dal szárnyaira keltek: Lenne ajkam néma, mint a lant, ha Minden húrjai széjjel-repednek. (Pest, 1857.) CSÜGGEDÉSEMBEN. Megint kitört a régi, rögzött baj, Pedig hivém, hogy már meggyógyulok: Hivém, ha majd honom legét szivom, Kedély-, szív-, lélekben újulok. Csalódtam ismét, mint már annyiszor . . . Megnyíltak újra lelkem sebei: Habár a tört ág néha összeforr, Nem bír azért fölegyenesedni. Egy rém kisért, egy sötét gondolat, Mely már erőt vett félig lelkemen. S győz is bizonynyal; lelkem vére folyt A nyert sebektől, mit nyújt küzdelem. Védfegyverem széttörve ejtém el, Kétségb'esés tőrét ragadtam meg. Számot vetendő élet- s reménynyel, A mely csak mindig, mindig hiteget.