Bajza József dr.: Petőfi könyvtár 17. Petőfi István versei (1909)

1856-1857.

160 Petőfi-Könyvtár Nem hoztam virágot, nem hoztam koszorút, De hoztam fiúi forró szerelmet s bút, Leghűbb barátimat; Velem voltak mindig, ahol jártam-keltem, Közöttök osztám fel árván maradt lelkem S borús napjaimat. Tél van a keblemben, — oly rideg az élet!... S nem melegíthet föl forró ölelésed Lelkem édes anyám! . . . Majd összerogyok az élet terhe alatt, S hiányzik tanácsod és biztató szavad Szeretett jó atyám! Félre a panaszszal, — nem azért jöttem én, Hogy elmondjam, milyen kérlelhetlen kemény A sors én irántam; Tőletek tanultam, miként kell viselni ínséget és nyomort; — tűrni és szenvedni Ti tőletek láttam. Ide jövök én majd, mind révbe a hajós, Ha zaklatott lelkem fájdalomtól zajos. Itten megpihenek. Lengjen fölöttetek ájtatos csend s béke, Miként szivem fölött jóságtok emléke. S most, Isten veletek! És te vándor szellő, vidd el üdvözletem Annak, kinek sírját sehol sem lelhetem, S mondd neki: hogy — élek ! . . . Élek, mint tört ága a kidöntött fának, Melyre az életnek madári nem szállnak: Vágyak és remények. (Pest, 1857.)