Krúdy Gyula: Petőfi könyvtár 16. A negyvenes évekből (1909)

V. Künn a pusztán

74 Petőfi-Könyvtár Puki úr vállat vont. — Ez lehet jó név is az irodalmi pályán, lehet rossz is. Petőfi, Liliomfi, Irófi . . . Amolyan szinészies hangzása van. — Szinész vagyok, — felelt a sápadt ifjú és elpirult, most először. — Mi, ön szinész ? — felelt Puki úr és bizonyára nyomban begombolkozott volna, ha nem lett volna ^níár tetőtől-talpig begombolva; de nem csappanó, 's§| (inkább emelkedő jóakarattal folytatta : — Petőfi i&/tehát egyike azon vándor apostoloknak, akik ^nélkülözések közepette meg nem szűnő jóakarattal mozdítják előre a szépészetet. Gondolhattam volna, hogy a Múzsa egyik névtelen gyermekéhez van szerencsém, mert ki járja ilyenkor az országutat más, mint diák meg komédiás? Bizonyára egyik stáczióról vándorol a másikra. Szerencse fel! Ne csüggedjünk, fiatal barátom. Ha élete útjai egykor a fővárosba vezetik, keressen fel, mindenesetre keressen fel, Pukit a Hétbagolyban. Csak elég annyit mondania, Puki úr, a talányszerkesztő. Ez utóbbit különben el is hagyhatja. Mondja: Puki úr és mindenki tudja, hogy rólam van szó. Az ifjú látszólag egykedvűen fogadta Puki úr szavait, csak a kezében tartott könyv remegésén látszott, hogy a leereszkedés nincsen egészen inyjére. Puki úr széles gesztussal folytatta: — Ott a színháznál, értem a Nemzetit, még csinálhatunk önért valamit. Ott van Mihály, ha