Krúdy Gyula: Petőfi könyvtár 16. A negyvenes évekből (1909)

V. Künn a pusztán

68 Petőfi-Könyvtár — Ez volna tehát a vége? — és hangjában elkeseredett fantomokként sikoltanak fel a szilaj érzelmek. A kiáltásra mintha megmozdulna mellette a hótömeg és egy emberi alak bontakozik ki mellette a viharból. Egy bundás, sapkás, nagycsizmás és nagytarisznyás alak, aki tei hével félig belesüppedve áll a hóban és bábként mozgatja karjait az ifjú felé. Segíts! — hangzik mintegy a másvilágról egy alig hallható hang. Az ifjú nem sokáig habozik. Mintha a más nyomorúságának a látására megkétszereződnék ereje és fürgesége. Egy-kettőre lerántja a nyakig érő báránybőr-sapkát a félig eltemetett alakról: egy gömbölyű fej, benne gömbölyű szemek ijedt csodálkozással, kétségbeesett naivsággal kisérik az ifjú gyors mozdulatait. A könyökig érő keztyüket rántja le a mentő-angyal, amelyek súlyukkal a hóban elsüppednek. Aztán a vastag báránybőrbundára kerül a sor. Most azt kanyarítja le a megdermedt ember válláról és mikor a bunda is lení van, vékony karjaitól alig képzelhető erővel rázza meg a tehetetlenül állót. S az csiklandozva a csontjáig ható jeges széltől, kiugrik álló helyzetéből és önkéntelenül összeveri a csizmaszárait. — Uram Isten, hát még élek? — kiált fel és hóval dörzsöli be arczát, kezét. Szinte nevetséges volna medveszerü ugrándozásával, ha a förgeteg nem figyelmeztetné az ifjút, hogy folytatnia kell útját. A juhászbunda a havon marad és a meg-