Krúdy Gyula: Petőfi könyvtár 16. A negyvenes évekből (1909)

V. Künn a pusztán

A negyvenes évekből 67 jelenséget, midőn a szélvész még a puszta madarai szárnyát is letördelné? Jó meleg ágyban, télről álmodva szokott az ember ilyen alakokat látni, küzdve a téli viharral, amint végtére mégis elbuknak a hómezőn és a hó betemetvén hullájukat, csupán egy fekete foszlányt hagy kiviil köpenyegükből. A néphit garaboncziás-diákja végigrepül a förgetegen, de a mi szegény vándorunk lépésről-lépésre, küzködve hatol előre és nem csügged akkor sem, midőn éjszinüvé válik körülötte a pusztaság és a szélvihar rágyújt arra a nótájára, amely a halál harsonahangjához lehet hasonlatos. Szinte feljajdul az ég és föld, és a világ négy tája felől hallatszik a rettenetes búgás: a töltés-bevágás felől suhanva lejt előre a puszta égigérő hó-menyasszonya. A forgó szél szinte a levegőbe kapja a vándort, de aztán földre teríti, mintha megbánta volna cselekedetét. Zúgva, morajjal tánczol tovább és elvész fehér alakja a feketeségben. A vándor, mintha mi sem történt volna, ismét talpra áll és megy előre, arra, amerről a szél fúj . . . A komor arczon mind baljóslatúbb lészen a sápadtság. A tekintet aczélként szikrázva vág bele a förgeteg setétjébe és a csonttá fagyott rongyos köpenyeg mindinkább tanácsolja a végső megpihenést a puszta vándorának. Az ifjú összeszorítja ajkait, megáll, mint aki érzi küzdelmeinek hiábavalóságát és tompa, szilaj kiáltás szakad fel melléből, amely kiáltás mintha túlharsogná a förgeteg üvöltését. 5*