Krúdy Gyula: Petőfi könyvtár 16. A negyvenes évekből (1909)

V. Künn a pusztán

66 Petőfi-Könyvtár tentő kínok. Fiatal, pelyhedző bajszú ifjú a vándor, de a homlokán sötétlő felhők azt mesélik, hogy már régen férfivá léptette elő az élet A keskeny arczon, amely kiálló pofacsontjával, vékony állával és merészen egyenes orrával egy sokat szenvedett, de el nem csüggedt ifjú arczmása, nem peregnek végig könnyek, bár az időjárás mindent megtesz ahhoz, hogy kisajtolja a szempillák alól a gyöngeségnek, megadásnak cseppjeit. Az a szem nem tud könnyezni, amint barnán, lobogó fénynyel és elszánt tűzzel néz farkasszemet az ordító téli idővel. Az a szempár ragyog és szinte megvilágítja a kicserzett arcznak körülötte fekvő részét, mint két lámpás, amely híven és bátran adja világosságát a vészben. A törökkard alakú szemöldökök csaknem összenőtteknek látszanak a homlok közepén, ahol az ifjú arczot egy mély, erőteljes árok szinte kétfelé választja. Mintha az élet kardja a homlokán sebezte volna meg az ifjút, hogy az a sebhelyét feltűnő helyen viselje és ne érezze magát lealázottnak megsebesülése miatt. És a fantasztikus arcz, a szellemtekintetü szemek és az álmok világából való bűvalak törtet előre a förgetegben, mintha valami czélja, küldetése volna e földön, holott másnak rég el kellett volna már pusztulnia az elemek e rettentő birkózásában. Micsoda csodaerő az, amely az álmoknak e rendkívüli alakját mindig fölemeli a földről, ahol erőtlenül összeroskad ? Mely csoda viszi mindig előbbre a fantasztikus