Krúdy Gyula: Petőfi könyvtár 16. A negyvenes évekből (1909)

V. Künn a pusztán

A negyvenes évekből 65 maradna. Ha olykor-olykor felbukik a hócsapásokban, rejtett mélyedésekben, kétségbeesetten erőlködik csakhamar talpraállani. Gyakorlott, csüggedést nem ismerő utazó lehet a vándor. Tudja, hogy kitartással még e förgetegnek is szembe lehet nézni. Csak ereje legyen hozzá az embernek. Az erő pedig perczenkint fogy. A vándor megfordul, hogy kitörülje arczából, szeméből az odacsapódott havat, aztán ismét csak nekivág a fergetegnek. Egy rongyos, százszor rongyos köpenyeget rázogat nyakában zászlómódjára a szélvész. De mit használna ilyenkor a legmelegebb bunda is! Alkalmatlanabb volna, mint ez a fagyos köpenyeg, amely a szélben dudálva, énekelve követi gazdáját, mint a nyomorúság hangszere. A vásott csizmákból szép fehér csizmák lettek a ráfagyott hótól, a kopott dolmánykán minden gomb be van gombolva, de hát érnek valamit a gombok ez ítéletnapi hideg ellenében? A vándor süvegét rég elkapta a szélvész egy vigyázatlan pillanatban. Valamikor ha megtalálják útban járó fuvarosok a gazdátlan süveget, keresztet vetnek s azt mondják: Itt ember járt! — S amit gondolnak hozzá, abba még belesápad az ő széltől, vihartól kicserzett arczuk is. Mert jó vége nem lehetett annak az embernek, aki süvegét a förgeteges pusztán felejtette. A fekete üstököt, azt a részét, amely még nincs megfagyva, ugyancsak tépi fésülő szélanyó. A halálfehérségű orczára mély barázdákat vonnak a retPetöfi-Könyvtár. XVI. 5