Krúdy Gyula: Petőfi könyvtár 16. A negyvenes évekből (1909)

I. Petrovicsék

22 Petőfi-Könyvtár Vecsén alig jövedelmezett annyit, hogy belőle megélhessenek. Petrovicsné is betegeskedett, öregedett. Egészséges kövérsége elmúlott, az ura gondja az ő vállára is nehezedett. Gondok, bajok között hosszabb és mégis rövidebb az élet. A vecsei csárdában hiába lógott kalendárium az ablak-szegen, a kalendáriumi ünnepek nem számítottak itt semmit. Ünnep volt az, ha Sándor néha-néha hazatért vándorló útjából. Az öreg korcsmáros lassan-lassan beletörődött, hogy a fia nem való a mészáros-mesterségre. Isten tudja kitől örökölte azt a nyughatatlan vért, amely belészorult, nem volt annak sohasem maradása. Szomszédokkal, jó ismerősökkel elbeszélgetett a csárda ivójában és ha a fiára terelődött a szó, legelsőbben is büszkén azt jegyezte meg: — Kiszolgált katona fiam van nékem. Hej, múlik az idő! Később eszébe jutott, hogy Sándor, midőn legutoljára itthon volt, sárgagombos kék frakkot és czilinderkalapot viselt. Az anyja, — „az a bolondos asszony" — sirva-riva csókolta össze, mig Petrovics uram csak annyit dörmögött a fogai között: — No látom, hogy igazi komédiás vagy! Sándor büszkén lépkedett Orlay barátja társaságában a vecsei utczán, a leányok mind utána néztek, ő meg csak a bajuszát pedergette. — Kár, igazán kár ezért a gyerekért, — vallotta be magának az öreg Petrovics. Micsoda derék