Krúdy Gyula: Petőfi könyvtár 16. A negyvenes évekből (1909)

I. Petrovicsék

18 Petőfi-Könyvtár esztendő olyan változtatásokat idéz elő az emberek életében, amely változásokat megálmodni nem lehetett. A jómódú, vagyonosodé szabadszállási székbérlő, midőn újra találkozunk vele, szegény, tönkrement ember. Árvíz, sorscsapások megfosztották vagyonától. Bezzeg nem veszi fel már esténkint a zsinóros Kazinczyt, nem kérkedik a nemesi levelével. A Kazinczyt és a nemesi ármálist elvitte az árvíz, nem maradt egyebe a rajtavalójánál. Az egykori büszke mészáros, aki megszokta foghegyről beszélni úrral és paraszttal egyformán, falusi kocsmáros lett Duna-Vecsén, mert élni csak kellett valahogyan. Ott volt a csárda a Dunaparton, révészlegények, utasemberek, vásárosok tanyája a csárda, amelynek kármentőjében egy koraősz, rosszkedvű, ránczosarczú férfiú tölti meg a hosszúnyakút. — Hé, csárdásgazda! — zörög az asztalon a jókedvű révészlegény. A csárdásgazda, mielőtt előjönne a hívásra, valami keserves káromkodásfélét dörmög lecsüngő bajusza alatt. Bezzeg nem zörgettek neki az asztalon egy-két év előtt: nemzetes úr volt a neve és bizony pórul járt volna az, aki elfelejtkezik a kellő tiszteletről. Ezek a dunavecseiek nem tudják azt, hogy micsoda nagy legény volt hajdanában a szabadszállási székbérlő. Ök csak a jó öreg korcsmárost ismerik benne, aki ugyan nem is olyan túlságosan öreg az évei szerint, csak a