Krúdy Gyula: Petőfi könyvtár 16. A negyvenes évekből (1909)

I. Petrovicsék

A negyvenes évekből 19 mozdulatai olyan fáradtak, lassúak, mint egy száz éves emberé. Egy kopott melledzőben, a rongyos báránybőr sapkát mélyen a homlokába húzva, jár-kel egész nap. Szavát is alig hallani. Hej, az a kutya gonosz sors, de meg is tudja törni az emberfiát, hogyha megtörni akarja. A fia, Sándor otthon van, de ahhoz is alig van szava. De hát mit is beszéljen avval a fiúval? Nem segít azon már se Isten, se ember. Most is legutoljára a selmeczi lyceumból csapták ki. Nem lesz már abból semmi, még ágyútöltelék sem. Proszperinyi Mihály, nyugalmazott hajdú, a Sándor selmeczi házigazdája, őszintén feltárta az öreg Petrovics előtt a dolgot. A nyugalmazott hajdú megsodorta szép ősz bajuszát és keményen így szólt: — Uram, Petrovics uram, ha az én fiam volna ez a gyerek, régen szíjat hasítottam volna a hátából. Ez a fiú korhely és mindenét eladja, hogy korhelykedhessen. Sajnálom, Petrovics uram, de nem szokásom elhallgatni az iga/iágot. — Tehát korhely is! — mormogta nagy nekibúsultan Petrovics István. — Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy mit akar még tőlem a sors? Elvette a vagyonomat, koldusbotra juttatott, korhely, kicsapott diák a fiam. Vájjon mi következik még ? Hiába erősítgette a Sándor gyerek, hogy ő holmiját nem azért adta el, hogy korhelykedjen, hanem mert esténkint a teátrumba szeretett járni, 2*