Krúdy Gyula: Petőfi könyvtár 16. A negyvenes évekből (1909)

I. Petrovicsék

A negyvenes évekből 17 — Alig mult tizenházom esztendős, — zokogta. És az a vastag bot eltörött rajta. — Inkább az én botom törjön el a hátán, mint a sorsé, — mondta méltatlan hangon Petrovics István. — Gyereknek nem árt a verés, különösen ha szamárságokon kezd gondolkozni. Hiába, ez a fiú még nem okozott egy csepp örömet se, mindég csak bánat, szüntelen bánat jár vele. Megvert engem az Isten ezzel a fiúval. Petrovics István lerúgta a csizmáit, az asszony csak ült csendesen, szótlanul az ablak mellett, ahonnan a távoli pásztortüzek látszottak. Petrovics uram álmos hangon mondta a háta mögött: Horatiust szereti, mondták a professzorok . . . . Tudod-e te ki az a Horatius, Mari? Az egy deák-poéta volt. Emlékszem, az apám is szerette olvasgatni a könyvét. Az apám még tudott deákul. II. Fut, vágtat az idő, mint a felhő a magas szél szárnyán . . . Öreg, rozsdás kerekű órához szokás hasonlítani az időt, amely órának szerkezete közömbös egyhangúsággal őrli le a perczeket és az éveket. Pedig az idő korántsem vén óra, hanem szilaj csikó, amelynek hátára sohasem kerül nyereg: futkos, száguld czéltalanul, kiszámíthatatlanul. Egy-két Petőfi-Könyvtár. XVI. 2