Krúdy Gyula: Petőfi könyvtár 16. A negyvenes évekből (1909)

VI Petőfi csizmadiája

104 Petőfi-Könyvtár A leány megfogta az ifjú kezét és piros, gyöngyös pruszlikjára, a szive tájékára helyezte. Úgy vert, úgy dobogott a sziv, hogy az ifjú ijedten húzta vissza a kezét. — Beteg vagy talán, Pille Anikó? — kérdezte. A leány szenvedélyesen sóhajtott: — Beteg vagyok, mert téged látlak. Beteg voltam máskor is, de akkor meggyógyultam már a szavadtól. Olyan volt a. szavad, mint a langyos tavaszi eső, amelytől virágot hajt még a kidőlt fa ága ... De most olyan a szavad, mint a téli zúzmara, amely megfagyasztja az ősz késő virágait. — Utánam jöttél ? — kérdezte elkomorodva az ifjú. A leány másvilágba néző szemeit az ifjúra függesztette: Nem utánad jöttem, csak a csillagok igazítottak errefelé. Hát lehet azután menni, akire éjjel-nappal szünet nélkül gondolunk? Akivel álmodunk nappal és álmodunk éjjel. Lehet az után menni ? Csak jöttünk, jöttünk ... Én a vajda leánya vagyok, hát arra mentünk, amerre én akartam. Ha útad egyszer kivisz a kapun, amelyet itt a városiak hatvani kapunak hivnak, aztán mégy néhány száz lépést, meglátod legelészni a Rajgó szürke lovát . . . Hiszen ismered talán? Hát arrafelé vagyunk mi . . . De milyen szerencsétlen vagyok is én, hogy téged hívlak? Hát ki vagy te, mi vagy te ? Nem tudom, de sohase is kérdeztem. Vándoroltál, mint mi, az országúton.