Krúdy Gyula: Petőfi könyvtár 16. A negyvenes évekből (1909)

VI Petőfi csizmadiája

A negyvenes évekből 105 Hogy nem közibénk való vagy, azt tudom. De hát akkor minek vándoroltál? Emlékszel a nagy fákra, ott a gödöllői határban, amelyek az országutat szegélyezik? Emlékszel-e? Meg a papok kolostorára ott a hegyháton, ahol kanyarogva közeledik az országút. Ahol mindig megláttalak, amikor vándorlásaidban arra jártál, arról jöttél ? Úgy-e aztán, mikor nagyon fáradt voltál, mikor nagyon szomorú voltál, milyen jó volt az ölembe hajtani a fejed ; én meg daloltam neked, mintha a gyerekem lettél volna. És úgy hallgattad azt, amit daloltam, hogy karikára nyitottad a szemed, meg aztán lehunytad nagy gyorsasággal, mintha a sötétben még követni akartad volna a nótát, mintha vele akartál volna maradni még egy darabig! És ha elaludtál, olyan mélyen aludtál, mintha a mennyországban jártál volna? Mert úgy-e, puha volt az én két karom ? Az ifjú lehajtotta a fejét és a múltra gondolt. A leány szinte belehajolt a fülébe, amint boszorkányos sietséggel folytatta: — Tudom is én, mi az a költő ? Te azt mondtad, hogy költő vagy, hát nekem jó volt, elég volt. Csak annyit tudok, hogy a te szivedben is van odabévül valami hegedű, — eleget tapogattam a kezemmel, eleget hallgattam a fülemmel, amikor aludtál. De a tied még szebb hegedű, mint az enyém. Hej, mikor az szól, még az égzengés is elhallgasson, mert czigánynak még nem volt ilyen hegedűje . . .