Somogyi Gyula: Petőfi könyvtár 14. Petőfi Sándor költészete (1909)

III. Petőfi költészetének tartalma és aesthetikai méltatása

Petőfi Sándor költészete 81 század költői). A magyar költőknek vajmi nagy honfiérdemök vagyon. Nyelvünk, apáink örökségéből egyetlen fennmaradt kincsünk, veszendőben volt, s „az országútra kitaszítva halálos bajban feküvék". Költők valának ápolói, E rongyos, éhes emberek, Ők ápolák s menték meg. (A magyar politikusokhoz.) A költő „szellemrésze a hitvány anyagnak" s örök lámpája a szabadságnak. A magasztos hivatás mellett: Méreg a dal édes méze, S mit a költő a lantnak ad, Szivének minden virága Életének egy-egy drága nap. (Jövendölés.) A költő szive virágos kert, de másé a virág, csak a tövis s martirkoszorú az övé (Virágos kert a költő szive). A költő hire szép, de a „borostyán fájának tövét a meggyilkolt boldogság kiontott vére és könyüi mossák". Mégis, amig él, a költészet hűs árnyékot ad neki (Verseim). Nevét „lehet, hogy elfelejtik" — sőt tudja hogy: El fogják feledni nevem, s bár felednék Hamar! (Arany Jánosnál.) Petőfi váltig panaszkodik, hogy nem értik meg. Költészetének végletek közt váltakozó szine tényleg Költő és kritikusok. Petőfi Könyvtár. XIV. 6