Somogyi Gyula: Petőfi könyvtár 14. Petőfi Sándor költészete (1909)

III. Petőfi költészetének tartalma és aesthetikai méltatása

Petőfi Sándor költészete 75 Erős önérzet és féktelen dicsvágy („vágyaimon koszorúba szövődék: szerelem és a föld hajnali csillaga, napja: dicsőség", Temetőben), melyet Petőfi nem titkolt, sőt nyomatékkal hangoztatott, mielőtt érvényesülhetnének, érzékeny kedélyekben rendesen misanthropiát és világgyülöletet szülnek. A társadalom és ember mintegy akadályaul tűnik fel az én emelkedésének, mert az elismerést a még ismeretlennek nem adja meg, pedig ez nagyon is tart rá jogot. Ezért gonosz a világ, gonosz az ember, a barát hűtlen, a szerető csalfa. Tapasztalás, idő, haladó kor gyógyszere az ifjú kedély eme betegségének, ha egyéb körülmények máskülömben nem teszik állandóvá a kórt. Petőfinél tényleg látjuk, hogy költői hirneve emelkedésével és vágyai teljesültével, főleg házassága után, pessimismusa engedett: Hisz a föld az emberek hazája, Embereknek csak a föld való; S ha nem is oly szép ez, mint szeretnők, Nem is oly rút, mint ez ifjú véli: Nincs itt angyal, ámde nincs is ördög, S ha van tél, van kikelet is. (Menny és föld.) Ha néha még azután is visszasűlyed a régi hangulatba, — az csak pillanatnyi szeszély. A subjectiv hajlamot a pessimismusra Petőfinél még külső körülmények is erősbitették. A kor szellemi rabsága („Vagyok henyélő század gyermeke, Hol megdalolni tárgyam nincsen, S ha volna is,