Somogyi Gyula: Petőfi könyvtár 14. Petőfi Sándor költészete (1909)

III. Petőfi költészetének tartalma és aesthetikai méltatása

Petőfi Sándor költészete 73 van e költeményekben. Sorakozik hozzájuk A ledőlt szobor czimű allegória, mely ideális szellemű, igazi művészi alkotás és élénken emlékeztet hazafias költeményei első csoportjának szelid hangjára. Viszont kíméletlen, dühtől, gyűlölettől féktelen a hang, melyen a rossz szomszédot és gonosz testvéreket, a lázadó nemzetiségeket ostorozza. (Ausztria, Mit nem beszél az a német, A nemzethez, stb.) Midőn a kardot a szegről leakasztja, a lantot, sem teszi félre. Belevegyül a harczosok közé, kiknek lelkét, bátorságát az ő dalai emelik. (Csatadal, Négy nap dörgött az ágyú, Csatában. A székelyek, stb.) A magyar vitézség méltó dalnokra talált. Hiába volt minden! Közeledett a végső perez iszonya. Még egy utolsó vészkiáltást hallat: „Fel a szent háborúra!" Későn volt, vége volt! „Szörnyű idő, szörnyű idő!" Aki a dolgok történetét hallotta, a beszédet joggal „egy őrült, rémülésteli zavart ész meséjének" vehette. Pedig igaz volt eme legsötétebb tragédia, melynek oly múlhatatlan a fénye. Egy költő lángleikéből sugárzik a fény arra a boldogtalan nemzetre, mely koldusbotot és bilincset hurczolt, de felocsúdva, eszmélve, elveti szégyene jelképét, hogy kitündököljön hősiségével és nevét beirja a legdicsőbb népek könyvébe. A szunnyadó lelket Petőfi riasztá fel, a lánghevet ő lehelte belé; halálával tette le a dicsőség koszorúját az eltemetett nemzeti szabadságra. Viselte részét a nemzet lelkének magában : az akaratot, a teremtő erőt, a becsületérzést. Ezért értették meg, ezért hatott és hat ma is.