Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)
Petőfi 91 képes mindig lépést tartani. Ha élete történetét áttekintjük, akkor mindjárt szemünkbe is ötlik, hogy diákkori szökése, katonásdija, szinészkedése, leánykérő kalandjai, barátaival való rettentő összezördülése, a közvéleménynyel, vezető politikusokkal való szembeszállása stb. stb. voltaképen szünettelen sorozatát képviselik a kedélyrobbanásoknak, melyek mind gyönyörűen illusztrálják lelkületének vele született ragyogó eszményies optimismusát. Ezeket a hibbanásokat tehát nem tragikusan, hanem inkább humorosan kell fölfogni, és érdekes, hogy Petőfi maga „Bolond lstók"-jában (1847) is ilyszerü világításba helyezi a saját lényét. Kár, hogy ezt a költői elbeszélését elnagyolta és nem is egy, hanem két hőst, egy nagyon is öreget és egy nagyon is fiatalt helyezett beléje és hogy egyáltalán az egész munka compositioját át nem gondolta: mert egyébként pompásan jellemzi benne a saját eszményies optimismusát: a földön föltétlenül megvalósítható boldogságnak rózsaszínű hitét. Az aggastyán, aki ebben a beszélyben szerepel, nagyon el van keseredve egész életének boldogtalansága miatt, de Bolond Istók, aki előtt szivének nagy kétségbeesését föltárja, figyelmezteti, hogy a kétségbeesés milyen nagy bűn, sőt hogy egyenesen a bűnök koronája, mert a legsötétebb istentagadást foglalja magában. A kétségbeesés pokoli hang, amely fölkiált az égre, hogy nem lakik ott Isten, aki az emberiség gondját viselné. Már pedig az ily érzésmód bűnhődést érdemel:
