Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 75 tagjaidat világgá szórta a balsors vad szeszélye : van-e szó, mely téged kifejezzen és dal, mely méltóan megdaloljon ? Ha van, akkor az ott élt Petőfi szive közepén, de még ő is mily keveset tudott belőle a világgal közölni! Ha látjuk, hogy száll lelkének minden fohásza a kis lak felé ott a Duna mentében : akkor egyszerre megértjük szerelmes szivét is. Amint gyermekifjú korában kínos vágyódással gondol a szülei házra, úgy később szerelme idején szinte beteges epedéssel sovárog a fészek után, melynek ő maga legyen megalapítója. Ez utóbbi érzés csak az elsőnek újjászületése és magasabb kivirágzása. Megérteni a Petőfi szerelmi epedését csak az tudná egészen, aki olyan ifjú megpróbáltatásokon ment volna át, mint ő. Egészen egyénies jellege van tehát Petőfi határtalan vágyódásának a családi fészek szerelmi boldogsága után. Azért kissé nevetséges színben tűnnék föl az olyan aesthetikus, aki e vágyódás alapján Petőfit egyszerűen az idylli szerelem költőjének akarná nevezni. Épp oly viszszás volna ez a fölfogás, mintha valaki Petőfi költészetének jellemzését egyszerűen a „népies" jelzővel akarná elintézni. Persze, hogy a legtisztább idylli érzésmód az, ami Petőfi szivében él: de vájjon ki látott már tüzes szekéren fölbokrétázott csodaparipákkal az aetheren át vágtató és egyenesen a mennyországba rontó idyllt? Pedig az ilyen lángoló lllésszekérben ül Petőfi az ő Júliájával.