Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

70 Petőfi-Könyvtár mint aki magának már terhére van, nem kell neki semmi, még a jó barát sem, hanem csak szerelemvágytól űzetve, a képzelmét benépesítő tündérsereg nyomán száguldozik oltatlan, első nagy szomjúsággal : S meguntam ezt a földi életet, Mely elvesztette szépségét szememben. Föl, föl! mondám, a mennybe! a hová Fájó szivemnek tündérnépe lebben ; Föl a mennyekbe! ha a léget szívom, Mit ők színak : tán majd e szomj nem éget... S ha ott is futnak tőlem ? ah, utánok Keresztülbolygom a nagy mindenséget! (Tündérálom.) Ez ugyanis az az oltatlan szerelmi szomj, mely még egyre bolyongó vándorrá teszi a költőt és mely utóbb már belehajszolta a világgyülöletbe és világutálatba is. Már most tessék őt még tovább is a szerelemmel nagyon is jóllakott pessimistákhoz, byronistákhoz hasonlítani!