Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

44 Petöfi-Könyvtár végig, hogy a költői exaltationak felhő magasságaiban veszszen el. De a levél mégis csak levél, mondhatná a kritikus olvasó, és a levélnek már természetében rejlik a szabad csapongás. Lapozzuk hát most már föl Petőfinek azt a költeményét, mely a legtökéletesebb mintában, a legtüneményesebb eredetiséggel szemlélteti alkotó módszerének, képzelme tűzijátékának páratlanságát. Ez a költemény: „A csárda romjai" már 1845-ből ered (amikor Petőfi még csak 22 éves volt) s lényegében véve nem egyéb, mint a Mulandóságról írt elégia. Hány poéta írt már verset mindeneknek elmúlásáról a jelenségek érzéki világában: de van-e a tengernyi búslakodó vers között egy is, mely eredetiségben, szinességben, a hangulatos képeknek változatosságában a Petőfiéhez mérhető volna? Az alföld költője természetesen csak egy csárda romjainak szemléletéből merítheti az inspiratiot a mulandóság fölött való örök emberi bánat megdalolására; de mi lesz ebből a csárdából a költői ihlet érintése alatt? Jelképe mindennek, ami a földi életben az emberi szívnek drága lehet, s aminek mégis menthetetlenül el kell múlnia, romba kell dőlnie. A költő lángelméje a csárdát egy összeroskadt templom széthullott köveiből épültnek mutatja be és így végtelen gyöngéd művészettel a physikai örömek tanyáját más magasabb lelki szükségletek szentelt csarnokával hozza szoros kapcsolatba, amint hogy ezt máskép tenni nem is szabad, mert hiszen testi gyönyöreink embervoltunknál