Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

42 Petöfi-Könyvtár költő jut, ha egymással össze nem mérhető (specifikusan különböző) eszményi vágyakat és hangulatokat akar egyazon compositioban kifejezésre juttatni: mert csak igy értékelhető igazán az a rendkívüli művészet, melyet Petőfi az ilyen nehézségek játszi leküzdésében kifejt. Ámde művészetének minden káprázatát csak akkor csillogtatja igazán, ha ihletett képzelete nem is kétféle hangulaton, hanem a hangulatok egész során szárnyal végig a fecske könnyedségével, a sólyommadár merészségével. Különösen két költeményét akarom e szempontból kiemelni: a „Levél Arany János"hoz és „A csárda romjai" czimüeket. Az Arany Jánoshoz intézett költői levelet Petőfi a Júliával való eljegyzését követő napon (1847. aug. 6.) irta. Elején a költő kacskaringós jó kedvében hosszasan évődik kedves barátjával, egy-egy magyaros czifra káromkodástól sem riadva vissza: Meghaltál-e ? vagy a kezedet görcs bántja, imádott Jankóm, stb. (Levél Arany Jánoshoz.) De lassan, észrevétlenül a komámasszonyról, a Laczi és Julis gyermekekről, a kertről, a csonka toronyról beszélve a levél hangja édes költői merengésbe megy át: . . . Hát a kert hogy van, amelynek Rózsáin szemeim sokszor függének, amig a Messzeröpült lélek hívemhez vitte szerelmét?