Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 19 gyötri a lelkifurdalás, fenyegeti nyomor, betegség és a végső tönk: de ha a magasabb hivatás szózatja föltámad lelkében, akkor ellenállhatatlan vágyódás vissza-visszasodorja a — színészi pályára. „Hat esztendeig volfam, — így írja ő maga az Uti levelek-ben, — isteniül, embertül elhagyott földönfutó; hat esztendeig volt két sötét árnyékom: a nyomor és a lelki fájdalom ... és mikor? ifjúságom kezdetében, az élet legszebb szakában, mely csupán az örömöknek van teremtve, tizenhatodik esztendőmtől a huszonkettedikig". (XI. levél 1847.) De mi okozta sorsának ezt a kegyetlen mostohaságát? Bizony nagy szerencsétlenség volt, hogy szüleinek szerény vagyoni helyzete éppen akkor jut válságba, mikor a serdülő ifjú legjobban rászorúlt volna tanulmányainak támogatására: de azért az igazi veszedelmet nem az anyagi baj, hanem a furcsa szinészábránd zúdította a költőifjura.És milynehezentudott megválni ettőlazábrándtól, mily meghatóan panaszolja még 1844-ben is: Apám kibékült; volt is rája ok : Hiszen színész már többé nem vagyok. Örül ő — de olyasmit érzek én, Mit a paradicsomnak küszöbén Almát-evett ősünk érezhetett, Midőn belőle kikergettetett. Ott éltem volna én a színpadon, Kín és gyönyör közt. . . hírben . . . szabadon . . . Dicső álom volt. Volt! Már elmula. Boruljon rá felejtés fátyola . . . (Kerényi Frigyeshez.) 2*