Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

18 Petöfi-Könyvtár 2. Petőfi müvészlelkét vizsgálva, az ember mindenek előtt azon akad fönn, hogy a lirai múzsának különös kegyeltje fejlődésének első szakában semmiért a világon sem lángol oly hevesen, mint a színészetért. Azt vallja, hogy ugyan „a művészetek egyike sem követelhet magának elsőbbséget a másik fölött, de a színészet kivételt szenved, mert ez a művészetek összege s mint ilyen a többiek fölött áll". Sőt Szinészdalában (1844) egyenesen így apostrophálja a színművészetet: „Minden művészetek fején a korona". És tudjuk, nagyon is tudjuk, hogy ez a hit szive mélyéből forrott, hiszen úgy megszenvedett érette, hogy majdnem belepusztúlt. Semmi kétség, hogy határtalanúl dicsőségszomjas lelkének első álma a dicsőségről — szinészálom volt. Már tizenegy éves korában el kellett venni Pestről a gyereket, mert a színházak körül ólálkodott. Az aszódi gimnáziumból is, — pedig kitűnő tanuló volt, — bizton a színészek után szökik, ha derék, szigorú tanára, Korén István a szinésztársulat távozása napján csukva nem tartja. Ismeretes, hogy a színész-szenvedély téríti le-le diákpályájáról és hihetetlen nélkülözések s a legsúlyosabb benső vívódások közt hánykolódva háromszor is elcsábítja a színpadért rajongó ifjúi szerelme. Hívja a költészet, óvja az anyai esdeklés,