Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 141 Petőfi ama romlatlan hivő lelkek közé tartozik, kik éppen már hitük tisztasága és töretlen voltánál fogva, a tüneményes költői egyéniségek közé tartoznak. Érdemes volna az ő istenbe vetett hitéről külön tanulmányt irni, mert tudjuk, hogy ő minden felekezeti elfogultságtól föltétlenül szabad lélek volt, aki a többek közt igy dalol: „Az isten házából csárda!... és miért ne? Itt és ott élhetünk az isten kedvére; S láttam én csárdában tisztább sziveket már, Mint kit naponkint lát térdelni az oltár". És ez a nagyszerű költői elfogulatlanság nem hogy útjába állana a vallásos érzésnek, hanem ellenkezőleg igen erős és igen mély istenhitnek természetes alapja. És ez a hit olyan költői egyszerűséggel és tisztasággal fakad - szivéből, hogy nem ismerek poétát, akinek egyénisége a Petőfiénél alkalmasabb volna annak a nevezetes kérdésnek vizsgálatára, hogy miképen fakad az istenhit az elfogulatlan ember lelkéből? Aki Petőfi költészetét ebből a szempontból figyelmesen áttanulmányozza, ahhoz az érdekes eredményhez jut, hogy az istenhitnek (legalább Petőfinél) kettős kútforrása van: a természet szemlélete s a földi boldogságra való vágyódás. „A Tisza" czimü költeményében egyszerre csak igy ragadja el az áhitat: Ottan némán, mozdulatlan álltam, Mintha gyökeret vert volna lábam. Lelkem édes, mély mámorba szédült A természet örök szépségétül. Oh természet, oh dicső természet!