Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

134 Petőfi-Könyvtár a költőiélek, ha nem feküdnék rajta valami átok, és nem süvítene rajta át a meghasonlottság, a kétségbeesés őrjöngő disharmoniája. Aki nem mint műélvező, hanem mint lélekbúvár olvassa a költeményt, az látja csak, mennyire dúlt a költő lelke és mennyire nem képes — éppen e dúltságánál fogva — állapotát művészileg kifejezni. Az érzi meg, hogy a rajongásra termett költő szivében megingott éppen az, ami rajongásának tartalma volt: a népbe és szabadságba vetett vakbuzgó nagy hite. Mi több: már a családi életen belül sem leli többé megnyugvását, mert bárha a költemény tele van a hős nejének dicsőítésével, mégis ebből a dicsőítésből semmi fénysugár sem fakad, mely megenyhítené a költemény vigasztalan sötétségét. Szóval, a költemény olyan hangulatból eredt, mikor Petőfi semmit, de semmit sem talált a világon, ami szivét valami édesebb megnyugvással kecsegtette volna; pedig merő zaklatottságból művészi kerek alkotás nem állhat elő. És mégis, még ebben a vigasztalan költeményben is, egyszerre csak a hivő Petőfi jelenik meg előttünk, még pedig eszményies lelkületének olyan fényes sugárpalástjában, mint talán semelyik más müvében. Az emberiség fejlődésébe, evolutiojába vetett hitét és a saját apostolságáról benne élő meggyőződését sehol oly szerényen, oly egyszerűen és olyelragadó költői eredetiséggel nem fejezte ki, mint ebben a költeményben, melynek egész meséje nem egyéb, mint egy hosszú idegszaggató dissonantia.