Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 131 világon, csak éppen politikus nem lehet. Petőfi határtalan optimismusát talán az idézett sorok helyezik legfényesebb világításba. Ő szentül hiszi, hogy a forradalom elhozza a végitélet napját, melyen a jók győznek a gonoszak fölött és a mennyország leszáll közénk a földre. A forradalmi utópistának, az ihlet mámorától elragadott költőszivnek vakhite ez, mely megérteti velünk, hogy Petőfi miért nem lehetett politikus, de egyben a leggyöngédebb érzést kelti bennünk a költő iránt, akinek egész lénye már annyira csak lelkesedésből áll, hogy nem tud különbséget tenni ég és föld között. Különben az magában még nem is volna baj, hogy a költő eszményies hevületében utópista látományokra ragadtatja magát; sőt ellenkezőleg a legnagyobb aesthetikai gyönyörrel követnők őt képzeletének vakmerő röptében : a baj csak az, hogy a költő az ő látományait fölcseréli magával a zordon valósággal, és noha álmodik, mégis azt hiteti el magával, hogy ő komoly politikus. Csak egy teremtett lélek létezett a földön, aki Petőfit ebből a tévedéséből játszi könnyedséggel a helyes útra, a szerepléstől való visszavonulásra s a tiszta költészet útjára terelhette volna: talán fölösleges kimondanom, hogy ez a költő neje, Szendrey Júlia volt. Ámde Júlia, tán éppen mert oly nagyon boldoggá tudta tenni a költőt, sejtelmével sem birt ama föladatának, melynél fogva ő lett volna hivatva a költő lángelméjének sajátos alkatából 5*