Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

110 Petőfi-Könyvtár Mint ez és még több más példa is igazolja, Petőfi még 1848-ban is annyira ki tudja magát ragadni az események hatása alól, hogy művészete zenithjéről nem hanyatlik le; de azért mi türéstagadás: a pacsirtaszónak nem kedvez az ágyúk dörgése. Ne csodálkozzunk tehát azon, ha Petőfi szabadságköltészete akkor hallatja legmagasabb C-hangjait, mikor a világzivatar még csak közeledőben van. Sőt éppen azon kellene csodálkoznunk, ha ez nem így volna. Petőfi az ő nemzeti és szabadság-költészetének két legjelentősebb darabját 1846 végén irta. Ennek az esztendőnek két legutolsó verse: „A magyar nemzet" és „Egy gondolat bánt engemet" szorosan összetartoznak és közelebbi megvilágítást igényelnek. Ami „A magyar nemzet-et" illeti, elég abból ezt a két sort idéznem: Ha a föld Isten kalapja, — Hazánk a bokréta rajta! hogy annak egész tartalma az olvasó lelke előtt álljon. A költeménynek bátran ilyen czimet is adhatnánk: A nemzeti eszme: vagy A nemzeti gondolat, mert aki annak érzelmi tartalmát a bölcsészet vagyis a gondolatok nyelvére lefordítani próbálja, az megtalálja benne mindazt, ami a nemzeti eszme lényegéhez tartozik. Petőfi ebben a költeményben foglalta össze minden rajongását a magyar földért és nemzetért és minden bánatát, szégyenkezését, haragját nemzeti elmaradottságunk miatt. Éppen az ő dynamikus ihletének megfelelő föladat volt az, hogy egy versben két ellentétes hangulatot egyesítsen és ugyanakkor