Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 111 mikor lángoló öleléssel karolja át nemzetét, egy­ben meg is korbácsolja nagy önérzethijjasságát. „Csak a magyar büszkeséget — Csak ezt ne em­legessétek!" Minden égbetörő pathos nélkül a leg­egyszerűbb szavakkal a világtörténet Ítélőszéke elé állítja a magyarságot, fölvetvén a kérdést, hogy ha a nemzetnek most jönne halála, vájjon mit hagyna örökségül az emberiség számára ? Vagyis azt nézi, hogy a magyar nemzet mennyire felel meg világtörténeti, emberiségi küldetésének? Abból a szempontból tekinti a nemzetet, amelyből minden modern embernek a nemzeteket tekinteni kell. Hogy Petőfi ilyen szempontból, az emberiségi küldetés szempontjából nézi a magyarságot, az adja meg költeményének eszmei jelentőségét. És mégis vannak közöttünk még ma is sokan, akik a nemzeti és emberiségi gondolat közt ellen­tétet látnak! Vannak olyanok, akik a nemzeti gon­dolatot fölcserélik a kizárólagosság, az elszigete­lődés, szóval a maradiság gondolatával! Hát Széchenyi hiába ébresztette volna a magyarságot emberiségi küldetésének gyakorlatias tudatára? És Petőfi ugyan e tudatot hiába ruházta volna föl a költészet minden hóditó varázsával ? A világtörté­nelem minden tanítása is csak mi rajtunk nem fogna semmit ? Mert mit tanit a történelem ? Ta­nítja azt, hogy csak az ókori népek, a zsidók, görögök és rómaiak állottak a kizárólagosság állás­pontján : mert az idők még nem érettek volt meg arra, hogy művelődésünk emez úttörő népei föl-

Next

/
Oldalképek
Tartalom