Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Az első tövis

Petőfi élete 67 és remegő hangon, miközben egyetlen tüzhullámmá vörösödött az arcza. — Dehogy nem tud, — ingerkedett Róza, — csak ne szerénykedjék. Játszsza azt, amit legjobban tud. Csak egy-két szomorú nótát tudok. — Azt is szívesen meghallgatjuk. Az ifjú fölkelt, de lábai mintha gyökeret eresztettek volna, alig tudtak egy-két lépést tenni. Az arcza e közben kréta-fehér lett s a vér zuhatag módjára ömlött a szivébe. Székről-székre fogózva és támolyogva haladt a zongora felé, mintha mámoros lett volna. De amikor rácsapott a billentyűkre, egyszerre visszatért a bátorsága s oly andalítóan, annyi lágy érzelmességgel játszotta Kisfaludy Sándornak egy bájos kis románczát, hogy a deákok is meghatva hallgatták. Róza pedig lábujjhegyen háta mögé került s karját pihegő keblére fonva, átszellemülten szivta magába a húrokból feltörő hangokat. Hiszen ön gyönyörűen játszik! — szólt elragadtatással a leányka. — Oh, dehogy, — felelte ismét előbbi zavarába süppedve Sándor, — én csak kalimpálni tudok, hanem kegyed igazán nagyszerűen játszik. Nem is csodálom, ha ilyen tündérujjak alatt édes hárfahangok szállnak ki a zongorából. — Nini, Sándor bókol, — kötekedett a leányka bátyja, mig Róza mosolyra libbenő ajkán gyönge pir villant át. — Igaz biz' a, — sietett kitérni a katonás kis leány a bókok elől, — most jut eszembe, hogy maga Samu szépen énekel és játszik a gitáron, halljuk csak, ne rejtse véka alá a tudományát. Róza bátyja és Salkovics nyomban megragadták a jó alkalmat, hogy most már Orlayt csipkedjék. 5*