Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Új élet, új remény

58 Petöfi-Könyvtár — Igen, a költőé, a tudósé, a bölcsé, de nem a művészé, akinek nagysága, hírneve épp oly gyorsan elenyészik, mint a legforróbb nyári nap heve. — Nem, nem, barátom, — szólt az ifjú összeborzongva, mert e szavak hitében akarták megingatni. — A művészi alakítás megmarad ezrek szivében és tovább él, pezseg, újjáalakulva vérünkben. — Csak higyjed, barátom. Én a költőt tartom a legnagyobb művésznek, mert annak alkotását századok múlva is megőrzi a könyv. Ami benne por, az elenyészik, ami gyöngy, az örökre megmarad. Egy dal századokig lelkesíthet milliókat, mig a színész, szétszórva lelke kincsét, leáldozik és eltűnik, mint a sugarait eltékozolt nap. E szavak mély benyomást tettek Petrovicsra. Oh, mégis csak a költők dicsősége az igazi, az örök, az idő által meg nem téphető, le nem dönthető, miként a hegyekre könyöklő fehér hajú sziklaóriás. Hirtelen egyet fordult lelkének titokzatos zára s kiugrott belőle az a szirén, aki éjjel-nappal, ébren és álmában babérkoszorút suhogtatva homlokán, a szinpad felé húzta, csábította őt. — Költő leszek! — tette föl magában, daczosan toppantva lábával. — Tanulni és olvasni fogok éjjel-nappal, hogyha majd eljő a szerelem és dalbokrétát köt a szivemben, én azt hazámnak adhassam. — Nos, megnémultál, hogy egy kukkot se szólsz? — rezzentette föl álmodozásából Orlay. — Gyere pajtás, folytassuk a térképrajzolást, hogy meg ne szidjon a nagybácsi, — felelte az ifjú s jó kedvvel, nagyokat ugorva, sietett be a mérnök irodájába.